Emberleves

Mensás társaim új oldalukról mutatkoztak be a tábor idején: akkorra már túl voltunk egy csomó versenyen, játékon, előadáson, evésen, alváson, kübliből dőlt. Az utolsó este tetőfokára hágott a hangulat. A zajos tetszést arató színdarab után fogant az ötlet felügyelő pszichológusunk agyában: menjünk Egerszalókra éjszakai fürdőzésre. A még ébren tántorgók enyhe delirium tremensben egy emberként álltak az ügy mellé. A problémát a még józan sofőrök beszerzése jelentette. Kisebb logisztikai bravúr után tömött autók indultak útnak az éjszakában. Miután tettünk egy rövidebb utat az erdőn át (vö. eltévedés), a banda Kazincbarcika, Sopron és Zalavár érintésével gördült be a majdani tett színhelyére. Várakozásainkkal ellentétben széles tömegek nyomultak a tízfokos "nyári" éjszakában, ki bundában, ki gatyában, ki anélkül áramlott rendszertelenül ide-oda. Megérkezésünk után a fluktuáció új irányt vett, mégpedig a kijárat felé. Ki érti?

Azok kedvéért, akik még nem voltak ezen a helyen, elárulom, hogy Egerszalók határában természetes hőforrás tör fel a semmi közepén, amelynek vize a sziklakádakban felgyűlve várja a gyógyulni vágyókat. Mondanom sem kell, hogy a gyógyhatás fürdőruha hiányában a legintenzívebb. Az elmés falubeliek leleményesen intézményesítették a helyszínt: először is belépőt kell fizetni, cserébe néhány kósza és rozzant pad bontja meg az agyagos sártengert, hébe-hóba "öltöző" és "WC" feliratok alatt rogyadozó faviskók tűnnek fel - amelyeket szerintem senki sem használ, pláne nem rendeltetésszerűen. A szégyenlősebbekre immár két kiépített, mintegy zsebkendőnyi medencécske áll rendelkezésre, szemérmes mártózás céljából. Az igazi élet a bokrok mögött kezdődik, de erről később. Meg mernék esküdni rá, hogy nappal lángos és más strandi nyalánkságok is feltünedeznek. Ja, igen, ezen a részen, ha jól emlékszem, akár két lámpa is világít, a civilizáció közelségét hirdetve. Említettem volt a bokrokat. Tekintve, hogy a legtöbben nem készültek a táborba fürdőruhával, vagy a meztelen felvágás kedvéért egész egyszerűen eltitkolták, hogy hoztak magukkal, utunkat a rosszhírű domb irányába vettük, amelyen túl - állítólag - a tejjel-mézzel folyó Kánaán terült el, de ezt csak Rigó Peti leírásából sejthettük. Ő ugyanis ígéretet tett arra, hogy a bokrok - és a hideg láp - mögött természetes teknő vár ránk teljes izoláltságban, ahová emberkéz még nem tette be a lábát. Mivel közülünk csak ő járt ott életében, kénytelenek voltunk hinni neki, és halk sóhajjal belevesztünk az éjszakába.

Hosszú, de fáradságos út vezetett a naturizmus említett oltárához. Láncba fejlődve botorkáltunk a vaksötétben, csúszós agyagrögökön és vízfolyásokon keresztül. A vánszorgáshoz csak a csillagok és a 18 főre jutó két zseblámpa fénye mutattak némi irányt, ez utóbbiaknak persze semmi hasznát nem vettük az átjárhatatlan bozótban. Tompa puffanások és szitkozódások szegélyezték az utat. Egyesek látni véltek a sötétben, és biztos léptekkel masíroztak az ismeretlenbe: őket utóbb nem találtuk meg. Csak reméltük, hogy a láncból leszakadókat nem farkasok ragadták el.

Uszkve negyedórás dagonyázás után kissé sárosan torpantunk meg. Megpillantottuk az alig íróasztalnyi felületű, párolgó pocsolyát. Rigó szerint térdig ért, de ez nem jelentett garanciát arra nézvést, hogy a sűrű miazma alján nem lapulnak például tengeri szörnyek áldozatra lesve. A lötty konzisztenciáját tekintve a prekambrium tengervizére emlékeztetett. Meghatódva néztük az őslevest: csak egy villámcsapás, és máris kialakul az élet. Az egyszeri és megismételhetetlen történelmi pillanat modellálása mindemellett váratott magára, hiszen egyenletes csillagos ég borult fölénk.

Első döbbenetünkből és révedésünkből feleszmélve kijelöltük Rigót, hogy ő menjen be elsőnek. Mégiscsak ő a pszichológus. A lányok csendes szemérmességgel, a fiúk harsány magamutogatással vetkőzni kezdtek a rendelkezésre álló másfél pad mellett. Mivel Rigó ekkor még mindig füllel hallhatóan élt, példáján felbuzdulva a pocsolyához sereglettünk. A mensások boldog megkönnyebbüléssel merültek a vízbe, a tétovázóknak a meredek és sáros part adta meg a kezdő lökést. Az elhatalmasodó fagy végképp meggyőzött mindenkit. Az eseményt Melinda kísérte fényjelenséggel a partról, ő a zseblámpát irányította boszorkányos ügyességgel az egyenként vízre szállók - csúszók - nevezetesebb testtájaira, elősegítendő ezzel, hogy a klubtársak mind alaposabban megismerjék egymást. A sejtelmes villódzásban mindenkin meglibbent, aminek meg kell libbennie. A tömeges jelenséget a már vízben hentergők ütemes tapsa avagy fújolása festette alá. Az alapos megismerés később egyébként behatóbb ismeretekre váltott, különösen, ami Smicit és Lébucit illeti, de ne rohanjunk az események elébe.

A langymeleg dágványban egyre oldottabb lett a hangulat, Lébucit kivéve mindenki visszafogott félénkséggel udvariaskodott, a dévaj képzelgések csupán verbálisan, mintegy "Freudilag", nyomdafestéket kevéssé tűrő, vaskos beszólásokban törtek felszínre. Máig sajnálom, hogy nem volt nálunk diktafon. Elég az hozzá, hogy a gyógyhatással párhuzamosan a vérmesebbekben kezdett felbuzogni a kedv. A frusztrációt némelyek úgy vezették le, hogy hangos "Na, ide nézzetek!" felkiáltással igyekeztek minél többször és előnyösebben megmutatkozni testi valójukban a hold és a reflektor (értsd: zseblámpa) fényében - az objektív megmérettetést persze senki sem merte vállalni, pedig elfogulatlan zsűri is akadt. Ezalatt mások csendben csak szomszédaik felépítését igyekeztek feltárni, némán matatva a lében úszó kezek, lábak, miegyebek között az éj jótékony leple alatt. Volt nagy csodálkozás, amikor valaki hébe-hóba rájött, nem egy-egy szép női lábat vagy mellet, esetleg izmos férfikart és hadd ne mondjam, mit zsákmányolt - beállítottság és ízlés szerint -, nem jövendő szerencséjét ragadta üstökön, hanem azonos nemi hovatartozású társán tapogat szorgosan. A tisztán látás eme hiányának csakis Smici és Lébuci örült, ők bámulatos árnyjátékot mutattak be. Ebben az sem zavarta meg őket, hogy Lébuci állítólag "beleragadt" a vele szervesen összefonódó Smici csatlakozó dokkjába. Én személy szerint igen érdekes anatómiai megfigyelés tettem: akárhova nyúlt az ember a hat méter hosszú pocsolyában, mindig Rigó Peti lábára talált. Ez nem akármi. És ez még csak a lába.

Példátlan promiszkuitás vette kezdetét. Ennek kiegészítéseképpen a fertőben kéjesen elnyúlva bámultuk a csillagos eget, ami ránk akart szakadni. Hullócsillagok láttán kívántuk, ami még nem adatott meg. A pocsolya maga volt az élet, lassan minden lány terhes lett. Ennek gyümölcseit kilenc hónap múlva fogjuk learatni.

Sehogy sem akaródzott kimenni, ennek oka nem csak az volt, hogy a Mensa egy reprezentatív mintája a szervezet történetében eddig példa nélkül álló hirtelenséggel és hatásfokkal ismerkedett meg egymással egyre alaposabban, hanem a farkasordító hideg is, amely nem csak a vízhez viszonyítva, hanem abszolút értékben is rettenetes volt.

Gigantikusnak tetszett a néhány méternyi távolság a törölközőkig - no persze függőleges agyagfalon. Ezért maradtunk, és mindenki inkább elfoglalta magát, mintsem hogy kimerészkedjen. Közben időt szakítottunk arra is, hogy eltűnődjünk: ez itt az intelligens emberek klubja? Mások vagyunk, mint a többi ember? A filozófiai töprengések sem menthettek meg bennünket az elkerülhetetlentől. Fel kellett ismerni, hogy nem maradhatunk ott örökre. Ezért aztán a csapat tagjai sorban kiválogatták a nekik legjobban tetsző vagy szervesen hozzájuk nőtt végtagokat, miegyebet és párját ritkító elszántsággal kilábaltak a vízből. A szerencsésebbek disznókat megszégyenítő maszatossággal eljutottak a ruhákig, a gyengébb példányokat a természetes szelekció tizedelte meg: nemegyszer jégcsákányt kellett alkalmazni elfagyott társaink kiszabadítására.

Így volt, mese volt, vége volt. Az eseményt utólag a legcélravezetőbb ismerkedési programnak kiáltottuk ki: a jövőben alkalmazni fogjuk a tagság egybekovácsolására.

(A történetben szereplő személyek és események kitaláltak. Bármilyen egybeesés valódi személyekkel, helyszínekkel illetve eseményekkel csupán a véletlen műve.)

Bibi
(aki jó pénzért hajlandó beszélni)