Egyszer volt, nemrég volt, hogy el kellett utaznom (ti. mint grafikus-fotósnak) egy vidéki kastélyba fényképeket készíteni. A kastély több mint százötven éve épült, kissé romantikus, kissé szecessziós stílusban egy nagy kert, illetve erdőcske közepére. Kacskaringós út vezetett a főbejárathoz, nagy gesztenyefák kellemes árnyékában. Bár a hetek óta tartó hideg, ködös esős idő megkeserítette az utamat, mégis, mikor leparkoltam a kerítés mellett az autómmal, s elindultam a már említett kígyózó kikövezett ösvényen a kastély felé, - így utólag igen meglepő - a magas, kívülről szürke, belülről napsárga téglafalon belül - ne hidd el, ha nem akarod - sütött a nap. Olyannyira, hogy szinte kerestem a fák árnyékát, a vállamra vetettem a zakómat, s mire megmásztam a nehéz géppel a vállamon az emelkedő utacskát - még ki is melegedtem.
A homokszín falú, kék üvegekkel tarkított, tornyocskákkal, erkélyekkel cifrázott épület mesebelinek tetszett, főleg a különleges növényekkel zsúfolt arborétumszerű környezetben. A szinte vibráló, kis cikázó rovarokkal meghintett, fülsüketítő madárcsiviteléssel teli levegő után jól esett belépni a kunkorokkal teli, súlyos kovácsoltvas kapun, mely mögött faillatú hűvös levegőjével fogadott az előtér, majd a vörösbarna fogadóterem. Súlyos, de mégsem ijesztő csend osztozott a termeken a kellemesen bódító faburkolatok és bútorok illatával. A faragványokról cirkalmas, ide-oda kunkorodó virágok és fába vésett kis állatok szemeztek a betolakodóval, azaz velem.
A kastély portása kint maradt a főbejáratnál, így egyedül, nyugodtam készülődtem hozzá a fotózáshoz (a beltér színes és varázslatos üvegablakairól kellett képeket készítenem). Rajtam kívül nem mozgott-zörgött senki, mégis, mintha nem lettem volna egyedül. Nem, nem figyelt senki, nem volt ott emberi lény rajtam kívül egy teremtett lélek sem, de ennek ellenére sem éreztem valahogy kihaltnak a szobákat, folyosókat.
De hogy ne bonyolódjak nagyon a részletekbe, a mesélnivalóm lényegére térek. Lefotóztam a megbeszélt témákat, az üvegablakokat (modern korunk digitális kamerájával), a régi, sok-sok éves - háborúkat átvészelt, sértetlenül megmaradt(!) - ajtók és ablakok színes üvegdíszeit, növényi ornamentikával zsúfolt felületeit. Eleinte vaku nélkül exponáltam (nem szeretem a vakus fotókat), majd a végére hagytam egy "villanós" képet. S ekkor valami furcsa dolog történt, melyre akkor nem is igazán lettem figyelmes, de így utólag elgondolkodtatott. Közvetlenül a villanás után, mintha pár másodpercig életre kelt volna - az amúgy félhomályban úszó - levegő, a terem egész légtere. Mely pontosan nem is írható le, mi is történt pontosan, inkább csak éreztem mint láttam, s talán hallottam is egy amolyan kis zizzenést, egy pillanatnyi neszt, s a levegő is megmozdult egy szellőnyire. Aztán egy másodperc elteltével minden visszaváltozott a régire, a sűrű csend visszatelepedett a helyére.
Hamar elfeledve a történteket, már a kellemetlennek ígérkező visszaúton morfondírozva összepakoltam, sietve kijöttem a kastélyból, a nehéz tölgyfakapu csattanásával pecsételtem le az ódon épület megzavart, majd visszaállt nyugalmát.
A hazaút említésre méltó események nélkül zajlott le, a rádióban a hírek szóltak, buta reklámok bömböltek, majd a ritkán hallgatott, mégis éppen a CD-tárban lévő egyetlen Vivaldi-lemezt játszattam. Visszaérve a stúdiónkba, miután a sürgős visszahívásokat elintéztem, s a fontosabb dolgokat megbeszéltem a kollegáimmal, leültem a gép elé, majd rákötve a kamerát elkezdtem bemásolni a 20 darab exponált képet.
Közben a munkatársaim és a testvérem elmentek, szóval egyedül maradtam, mire a bemásolt képeket egyesével elkezdtem átnézni, kiretusálni.
Az első 19 képpel semmi különleges nem volt, a legtöbb jól sikerült, kettő homályos lett, azokat kukáztam, a többit színezgettem, élesítettem, elneveztem, könyvtárakba mentettem, ahogy ezt már oly sokszor meg kellett tennem egyéb munkáim során.
Úgy este fél kilenc körül járt az idő, (csend volt, nyugalom) kivételesen a telefonok sem csörögtek már, amikor eljutottam az utolsó (emlékeztek: a vakus) kép kinyitásához.
Érdekes módon, amikor a fotóretusáló program "open" ablakában már csak 2 kép várt a megnyitásra, még ott volt a 20-as sorszámú. De mire egyedül maradt - a megnyitott fotókat új könyvtárba helyeztem, az eredeti sorszámozottakat pedig egyesével töröltem - hirtelen eltűnt, üres lett a folder. Mérgelődtem egy rövidet, de mivel nem először fordult elő ilyen, rögtön keresni kezdtem máshol, és hamarosan (közvetlenül a kuka mellett) meg is találtam. Biztos rossz helyre húztam figyelmetlenségből - gondoltam akkor - és megnyitottam a fotóprogramban.
A fotó különösebb probléma nélkül, de igen lassan nyílt ki. Egy öt-hat "megás" jpeg kép nem nyílik több percen keresztül - ráncoltam a homlokom, de ki is ment a fejemből azonnal az újjászületett mérgelődés, mikor is megláttam a képet.
Tudniillik az egész fotó tele volt icipici, mákszemnyi, fehéren világító, de tényleg alig látható pontokkal, mintha porszemekkel teli levegőről verődne vissza a vaku fénye. Hát ilyet még nem láttam! Ilyen programhiba nincs, a kamerám ilyet még nem csinált, a monitoron máshol nincsenek pöttyök, tehát tényleg a fotón vannak!
A nagy felületű képernyőn elkezdtem lépésenként kinagyítani a fényképet. Mikor már több mint 200%-nál tartottam, magam sem hittem, de a saját szememmel láttam, az apró fehér foltok különböző formákat kezdtek ölteni, a kisebbek rózsaszínbe hajlottak, a nagyobbak világoskékbe, de csak a szélük, mert a közepük még mindig fehéren izzott.
Tovább nagyítottam, és tovább, és tovább kis lépésekben. S mikor már vagy 500%-on néztem a képet, illetve most már csak egy kis rész-letét - hallj csodát! - apró kis figurák kezdtek kirajzolódni előttem.
Biztosan káprázik a szemem - gondoltam, majd félre néztem, aztán vissza a képernyőre, de Ők ott voltak. Továbbra is. Ráadásul száz-, sőt ezerszám. Mit ezerszám - nem is tudom mennyien. (Hisz továbbra is csak egy része volt a teljes fényképnek, amit egyszerre láttam.) Gyorsan a billentyűzethez kaptam, és tovább növeltem a nagyítás mértékét. Klakk, klakk, és ekkor - még a lélegzetem is elállt - apró tündérek töltötték be a monitoromat, s meglepett képpel, csodálkozó arcocskákkal néztek a kamerába, illetve rám, sőt kifejezetten a szemembe. Némelyik pöttöm vidáman kuncogott (halványsárgásan világítva), egy másik - kékesebb fényudvarú (talán fiú lehetett) -, nagyobb tündér szeme pedig mintha megrovón villant volna rám. A legkecsesebbek a rózsaszínben játszó kis nőies tündérek voltak, nekik a szárnyuk is vékonyabb, kecsesebb volt, kékes, (talán férfi) társaiknál. Repült mind - mármint meg voltak persze merevedve, hisz így örökítette meg őket a gép -, a szárnyuk elmosódva látszott, de cérna vékonyságú lábaik, karjaik, sőt még az arcvonásaik is élesen kirajzolódtak. Pedig nem lett volna szabad, hisz a fényképezőgépem felbontása közel sem engedhette volna meg.
Épp erre terelődtek a gondolataim, szinte még levegőt is elfelejtettem venni, és ekkor - a szívem majd megállt - az egyik rózsaszín tündér, talán a legkecsesebb, a legszebb - ember nem lehet ennyire tüneményes és bájos - megmoccant. Pontosabban, megmozdította a karját, az elképzelhetetlenül vékony, szinte áttetsző ujjait, búcsút intett felém, egy picit bohókás, egy picit szomorkás mosoly villant meg az arcán - mintha azt sajnálta volna, hogy nem ismerhet meg engem, egy emberi lényt a sok közül, ki nem hisz a létezésükben - majd hirtelen elsötétült a kép, és szinte azonnal lefagyott a számítógépem.
Még az ilyenkor jól bevált "egér asztalhoz vágása" is elmaradt. Csak ültem ott mint egy hirtelen ébresztett bagoly.
Persze újraindítás után nem volt meg a 20-as számú kép, sem a könyvtárakban, sem a kuka mellett. De nem is kerestem sokáig. Tudtam, valahogy éreztem, hogy ennek így kellett történnie, s hogy úgyis hiába keresném. Az is óriási kiváltság, hogy egy villanásnyit kaptam a látásukból, ez sem mindenkinek adatik meg. Hisz oly, oly szépek voltak, hogy bizton tudom, nem is tudna egy emberi lény sem együtt élni velük, tündérekkel. Az irigységtől csak megkeseredne az életünk. Ezt ők is tudják jól, ezért nem is mutatkoznak előttünk.
Azóta többször voltam a kastélyban, de nem láttam, nem hallottam semmi különlegeset, igaz, mindig többekkel voltam, hangzavarban, sürgés-forgásban, rendezvényeken. Bizonyítékom így hát nincs a velem történtekre. Csak a portás bácsi mosolygott egyszer a bajsza alatt, amikor meglátott a kertben a virágokat közelről bambulni. Talán tudta azt, hogy miket, azaz kiket keresek.
Így a történetemet aki hiszi, az hiszi, aki nem, az nem.
Hát így volt.
© Copyright - Gerencsér Attila - 2002 - Minden jog fenntartva.
